2015. május 3., vasárnap

Mit akar Putyin ? - Az ukrán konfliktus a Föld jövőjéről szól - Rostislav Ischenko messze legjobb elemzése



KÖTELEZŐ ELOLVASNI ANNAK, AKI TISZTÁN SZERETNE LÁTNI !
Előszó: Ez a politikai analízis messze a legjobb, amit az ukrajnai konfliktus kezdete óta olvastam. Korábban Ischenko kiértékeléseit folyamatosan közzé tettem, mert véleményem szerint egyike a legjobb orosz kiértékelőknek. Ez alkalommal azonban Ischenko egy valódi gyöngyszemet produkált. Ez az orosz geo-stratégiai helyzet mindenre kiterjedő tanulmánya, valamint véleményem szerint Putyin ukrajnai stratégiájának világos és abszolút pontos kiértékelése. 


Nekem mindig is az volt az álláspontom, hogy ez a konfliktus nem Ukrajnáról szól, hanem a Föld jövőjéről. Valamint, nem létezik novorussiai vagy ukrajnai megoldás, hanem az egyetlen lehetséges stratégiai kimenetel vagy Oroszország, vagy Amerika győzelme, ami végül ki fog hatni az egész bolygóra. Ischenko kimagasló módon tekinti át mindkét oldal kockázatát valamint lehetőségeit, és elsőnek tárja fel Oroszország látszólag érthetetlen viselkedésének egyértelmű okát. 
Végül pedig Ischenko tökéletesen érti az orosz társadalom bonyolult és finoman hangolt dinamikáját. Amikor azt írja, hogy „az orosz hatalom tekintélyelvűség helyett parancsoló” hét szóban jobban leírja az orosz valóságot, mint az úgynevezett szakértők haszontalan sok ezer szava. — Hálás lekötelezettei vagyunk Denis, Gideon és Robin fordítóknak, akik angolra átültették ezt a termékeny szöveget, aminek a lefordítása embert próbálónak nevezhető. Az ok, amiért ilyen jó angolsággal megírt szöveget olvashatunk, a fent nevezett három kétnyelvű fordítónak a lelkes munkája, amelyek által nyújtott minőségét ez a tanulmány megérdemli. Javaslom, hogy a szöveget körültekintően olvassátok, akár kétszer is, mert megéri.

Az esszé : Annak csak örülni lehet, hogy a „hazafiak” azonnal nem kérték számon Putyintól, hogy az Ukrán katonákat januárban-februárban miért nem morzsolta fel Donbass-ban, illetve miért konzultált Merkellel és Hollande-dal.

Számon nem kérték, de azért türelmetlenül várják a győzelmet. Ezek között a legradikálisabbak meg vannak győződve arról, hogy a végén Putyin fel fogja adni Novorossziát. Ezzel szemben a mérsékelt hazafiak attól tartanak, hogy Putyin a következő tűzszünet aláírásakor (ha ilyenre sor kerülne), amire a Novorosszia hadseregének a feltöltése és átcsoportosítása miatt lenne szükség, amit különben meg lehetett volna oldani a hadműveletek alatt is. Szóval, amikor a nemzetközi élet új körülményeit elfogadja, és felkészült az újabb diplomácia összecsapásra, nem kívánt engedményeket fog tenni.

A tény viszont az, hogy a politikai és/vagy katonai dilettánsok érdeklődésének ellenére (az Internet Talleyrandjai és Bonepartiai), aminek középpontjában Donbass és úgy általában Ukrajna áll, a háború végső kimenetelét a Staraja tér 1. és Smolenskaja tér 2. alatti, valamint a párizsi, brüsszeli és berlini hivatalokban döntik el, mivel a katonai tevékenység a politikai játszmának csak egyetlen egy komponense a sok közül.


Igaz, hogy a legdurvább és az utolsó komponense, aminél a rizikót komolyan kell figyelembe venni. Viszont a dolog nem háborúval kezdődik, és nem is azzal fejeződik be. A háború egy középső lépés, ami a kompromisszum-készség hiányára utal. A háború célja olyan új helyzet megteremtése, ami lehetővé teszi a kompromisszumot, vagy jelzi, hogy már nincs szükség kompromisszumra, mivel a konfliktusos helyzet egyik szereplője megszűnt létezni. Amikor eljött a kompromisszum kötés ideje, amikor véget érnek a harcok, és a katonák visszamennek a laktanyáikba, a tábornokok pedig nekiülnek, hogy megírják emlékirataikat és felkészüljenek a következő háborúra, na, akkor van az, hogy a politikusok és a diplomaták a tárgyalási asztalnál feltárják a tényleges szembehelyezkedést.

A politikai döntéseket a nép vagy a hadsereg ritkán érti meg. Példának okáért említsük meg, hogy az 1866-os osztrák-porosz háború idején Otto von Bismarck, a porosz kancellár (később a Német Birodalom kancellárja) figyelmen kívül hagyta I. Vilmos király (a későbbi német császár) kérését, majd parancsát a porosz tábornokok felé, hogy foglalják el Bécset. És nagyon helyesen tette. Bécs el nem foglalásával elősegítette a porosz feltételekkel megköthető békét, valamint bebiztosította, hogy az Osztrák-Magyar monarchia örökre (na, jó, az 1918-as felbomlásáig) alárendelt partnere legyen Poroszországnak, illetve a későbbi Német Birodalomnak.



Annak megítéléséhez, hogy a katonai tevékenység mikor és milyen feltételek mellett fejeződhet be, tudnunk kell, hogy a politikusok mit akarnak, és miként vélekednek a háború utáni kompromisszum feltételeiről. Ekkor és csakis ekkor fog világossá válni, hogy a katonai tevékenység miért váltott át egy kis intenzitású polgárháborúvá, amit néha-néha tűzszünet szakít meg, nem csak Ukrajnában, de például Szíriában is.

Az természetesen nyilvánvaló, hogy a kijevi politikusok minket nem érdekelnek, mivel semmiben se dönthetnek. Ukrajna kívülről történő vezetése már nem titok. Semmit se számít, hogy a miniszterek észtek vagy grúzok, mert valójában amerikaiak. Az is hiba lenne, ha azzal törődnénk, hogy a Donyecki Népköztársaság (DPR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) vezetői miként vélekednek a jövőjükről. Ezek a köztársaságok csak addig léteznek, ameddig Oroszország támogatja őket, és ameddig támogatja őket, az orosz érdekeket meg kell védeni még független döntésekkel és kezdeményezésekkel szemben is. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy megengedjék Alexander Zakharcsenkónak, vagy Igor Plotnitzkinek, vagy bárki másnak, hogy független döntéseket hozzanak.

De minket az Európai Unió álláspontja se érdekel. 2014 nyaráig sok múlott az Európai Unión, amikor még a háború megakadályozható lett volna, vagy leállítható a kezdetén. Szükség lett volna egy határozott, elvekre alapozott EU álláspontra, ami az USA kezdeményezést leblokkolhatta volna, megakadályozta volna a háború kirobbanását, és az Európai Közösséget jelentős geopolitikai tényezővé léptette volna elő. Azonban az EU ezt a lehetőséget elszalasztotta, és felvette az USA hűséges vazallusának a szerepét. 

Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Európa elsodródott egy belső felfordulás szélére. Az előttünk álló években jó esélye van rá, hogy Ukrajna sorsára jut, azzal a különbséggel, hogy vadabb szembehelyezkedéssel, több vérontással kell számolni, valamint kisebb eséllyel arra, hogy a helyzet a végén normalizálódik, más szavakkal, valaki valahonnan előáll és mindent a helyére tesz.

A helyzet az, hogy ma az Európai Unió választhat, hogy az USA eszközévé váll-e, vagy közelít Oroszország felé. A döntéstől függően, Európa megúszhatja egy enyhe karcolással, mondjuk a szélén lévő államok lemorzsolódásával, és egyes országok feldarabolódásával, vagy tökéletesen összeomolhat. ismerve az európai elit vonakodását, hogy szakítson Amerikával, az összeomlás gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Ami most számunkra érdekes, az a geopolitikai konfigurációt meghatározó, és egy újfajta háborúban, a hálózat-centrikus III. világháborúban a győzelemig harcoló két főjátékos véleménye. 

Ez a két főjátékos az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország.

Az amerikai álláspont világos és átlátható. Az 1990-es évek második felében Washington elmulasztotta az egyetlen alkalmat, hogy a Hideg Háborús gazdaságát megreformálja, aminek segítségével elkerülhette volna a gazdasági krízist egy olyan rendszerben, amelynek fejlesztését lehatárolja a Föld nevű bolygó véges mivolta, vagyis limitált erőforrásai, beleértve magát az emberiséget is. Ehelyett a konfliktus kezelését a folyamatosan működő bankópréssel akarja megoldani.

Végül a rendszer haláltusáját csak az egész Föld kirablásával tudja meghosszabbítani. Először a harmadik világ országait rabolta ki. Majd rászállt a potenciális riválisokra. Majd a szövetségesek jönnek, és végül a közvetlen barátok is. Ez a kifosztás addig mehet, ameddig az USA a világ megkérdőjelezhetetlen ura marad.

Éppen ezért, amikor Oroszország fenntartotta magának a jogot, hogy független politikai döntéseket hozzon, mondjuk arról, hogy globális import helyett regionális importot szorgalmazzon, az összeütközés az Amerikai Egyesült Államokkal elkerülhetetlenné vált. Ez az összeütközés nem szüntethető meg egy kompromisszumos békével.

Amerika részére az Oroszországgal köthető kompromisszum egyenértékű lenne hegemóniájáról való önként lemondásával, ami gyors és a rendszer katasztrófájához vezetne, nem csak politikai és gazdasági krízisre kell gondolni, hanem az állami intézmények lebénulására és az adminisztráció kormányzási képtelenségére is. Más szavakkal az elkerülhetetlen szétesésre.

Amennyiben az USA nyer, úgy Oroszországban következik be a szervezeti katasztrófa. Egy bizonyos fajta „lázadást” követően az orosz uralkodó osztály meg lenne büntetve vagyonaik lefoglalásával, elkobzásával, sőt a személyek bebörtönzésével is. Az állam szétesne, jelentős orosz területeket elfoglalnának és az ország haderejét megsemmisítenék.

Nyilvánvaló, hogy a háború addig fog tartani, amíg valamelyik fél nem győzi le a másikat. Minden közbeeső megállapodás csak ideiglenes fegyverszünetet jelentene, ami alatt az erők átcsoportosítására, új források mobilizálására és további szövetségesek megkeresésére (vagyis beorozására) kerülhet sor.


A kép teljes megvilágítására ki kell térni az orosz helyzetre.
Alapvető fontosságú annak megértése, hogy mit akar az orosz vezetés, elsősorban Vladimir Putyin elérni. Rá kell mutatni Putyinnak az orosz hatalmi struktúra megszervezésében játszott, kulcsfontosságú szerepére. Az orosz hatalom tekintélyelvűség helyett parancsolóelvű, ami azt jelenti, hogy nem a tekintélyelvű rendszer törvényi megteremtésére támaszkodik, hanem annak a személynek a meghatalmazott irányítására, aki felépítette a rendszert, és mint annak feje, hatékonyan tudja irányítani azt.

Putyin 15 éves hatalom birtoklása alatt, a nehéz belső és külső helyzet ellenére, megpróbálta maximalizálni a kormány, a megválasztott parlament, de még a helyi hatóságok szerepét is. Ezek teljesen ésszerű lépések, ami a rendszernek folyamatos stabilitást biztosít, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja a hatalmat.

Sajnálatos módon a teljesen autonóm ellenőrzés, vagyis az elnöki ellenőrzés nélküli működést nem sikerült megteremteni. Putyin továbbra is a rendszer kulcsfontosságú része, mert a nép személyesen őbenne bízik. Sokkal kevésbé bíznak a rendszerben, amit a nép számára a hatóságok és hatalmi szervek képviselnek.

Így aztán Putyin véleménye és politikai tervei döntő tényezők olyan területeken, mint például Oroszország külpolitikája. Ha ez az állítás túlzásnak nevezhető: 
„Putyin nélkül nem létezik Oroszország”
akkor az a gondolat, hogy
„Amit Putyin akar, azt Oroszország is akarja” 
véleményem szerint pontosan adja vissza a helyzetet.

Először is vegyük észre, hogy az az ember, aki 15 éven át óvatosan újjáélesztette Oroszországot, lépéseit az amerikai világhegemónia mellett tette, ami alatt Washingtonnak hallatlan erős befolyása volt az orosz belpolitikára. Putyinnak fel kellett mérnie az ellenfelének és a harcnak a természetét. Ellenkező esetben nem sokáig állta volna a sarat. Az orosz konfrontációt az Egyesült Államokkal szemben igen lassan és óvatosan kellet kialakítani, mégpedig úgy, hogy bizonyos dolgokra ne derüljön fény. 

Példának okáért, Oroszország egyáltalán nem reagált az első ukrán színes forradalomra 2000 és 2002 között.
Oroszország ellenezte, de aktívan nem lépett közbe a grúz, 2003. novemberi, valamint az ukrán 2004. novemberi puccsok esetén. Azonban 2008-ban Oroszország már katonailag lépett fel Oszétia és Abházia ügyében. 2012-ben pedig Szíria esetében az orosz flotta demonstrálta, hogy kész szembe helyezkedni Amerikával és a NATO szövetségesekkel.


2013-ban Oroszország elkezdett gazdasági intézkedéseket foganatosítani Viktor Janukovics rezsimjével szemben, ami segített észhez téríteni Janukovicsot abban, hogy számukra előnytelen lenne aláírni az EU-val egy társulási szerződést.

A kijevi puccsot Moszkva nem tudta volna megakadályozni az ukrán vezetők hitványsága, gyávasága és butasága miatt. Ez nem kizárólag Janukovicsra vonatkozik, hanem kivétel nélkül valamennyi vezetőre. 2014 februárjában, a kijevi fegyveres puccsot követően Oroszország nyíltan szembehelyezkedett Washingtonnal. Ezt megelőzően a konfliktusok párhuzamosan futottak a javuló kapcsolatokkal, de 2014 kezdetétől a kapcsolatok Oroszország és az Egyesült Államok között gyorsan romlani kezdtek, szinte percek alatt elérték azt a pontot, amikor a hadiállapotot automatikusan be lehetett volna jelenteni egy bizonyos területen.


Végeredményben, Putyin a konfrontációt minden adott pillanatban pontosan olyan szinten tartotta, amit még kezelni lehetett. Amennyiben Oroszország a szembehelyezkedés szintjét most nem szabályozza, az azt jelenti, hogy Putyin szerint a szankció háborút, az idegek háborúját, az információs háborút, az ukrajnai polgárháborút, és a gazdasági háborút Oroszország meg tudja nyerni.

Putyin terveivel és elvárásaival kapcsolatban az első fontos következtetés: Putyin győzelemre számít. Ha pedig meggondoljuk Putyin igen óvatosan eljárását, és folyamatos törekvését a meglepetések elkerülésére, akkor biztosak lehetünk abban, hogy amikor az amerikai nyomásra meghátrálás helyett a megfelelő reagálás mellett döntött, akkor az orosz vezetőségnek a győzelem biztosítására nem is dupla, de tripla garancia állt a rendelkezésére.

Szeretnék rámutatni, hogy a Washingtonnal való konfliktusba lépéssel kapcsolatos döntést nem 2014-ben, se nem 2013-ban hozták. A 2008. augusztus 8-án indított háború volt egy olyan kihívás, amiért az Egyesült Államokat meg kellett büntetni. Ezt követve a konfrontáció növekedése csak a tétet növelte. 2008-tól 2010-ig az Egyesült Államok ereje – nem csak katonai vagy gazdasági, de általánosságban – hanyatlóban volt, mialatt Oroszország jelentősen megerősödött. A fő cél tehát az volt, hogy kirobbantás helyett a tétet szép lassan emeljék. Más szavakkal, egy olyan nyílt konfrontációt, ahol minden színlelést feladnak, és ahol mindenki megérti, hogy a háború elindult, a lehető legtovább el kell kerülni. Persze az lenne a legjobb, ha véglegesen el lehetne kerülni.


Az évek múltával az Egyesült Államok egyre gyengébb lett, miközben Oroszország egyre erősebb. Ez egy természetes folyamat volt, amit nem lehetett megállítani. Ezzel kapcsolatban ki tudtuk volna vetíteni igen nagyfokú valószínűséggel, hogy 2020-2025 között, mindenfajta konfrontáció nélkül az amerikai hegemónia elhalna, és Amerikának okosabb lenne nem a világuralmon agyalnia, hanem azon, hogyan állíthatja meg rohamosan bekövetkező belső összeomlását.

Így lesz világos Putyin második célja: fenntartani a békét, vagy legalább is annak látszatát addig, ameddig lehetséges. Oroszország részére a béke előnyös, mert békeidőben, hatalmas költségek nélkül, ugyanazt a politikai eredményt lehet elérni sokkal jobb geopolitikai helyzetben.
Ez az oka annak, hogy Oroszország miért nyújtja megállás nélkül a béke olajágát.
Ahogy a kijevi junta össze fog omlani a donbassi béke állapotokban, ugyanúgy a világbéke mellett az USA által életre keltett katonai-ipari komplexum önmagát fogja megsemmisíteni. Ily módon az orosz tevékenységet Sun Tzu aforizmája igen találóan írja le: 
„A legnagyobb győzelem az, amihez nincs szükség csatásra.”

Az persze világos, hogy a washingtoni döntéshozók nem idióták, függetlenül attól, hogy mik hangzanak el orosz tv beszélgetésekben, vagy miket irkálnak össze blogokban. Az USA pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van. Ezen kívül azzal is tisztában vannak, hogy Oroszországnak nincs tervbe véve a megsemmisítésük, Oroszország egyenlőségi alapon hajlandó az együttműködésre.

Érdekes módon, az Egyesült Államok politikai és szocio-gazdasági helyzete miatt, számukra egy ilyen együttműködés nem elfogadható. A szükséges reformok bevezetése előtt, valószínűleg gazdasági összeomlás és szociális robbanás fog bekövetkezni a moszkvai és a pekingi segítség ellenére, különösen, ha meggondoljuk, hogy ezzel egy időben az Európai Uniónak is reformokat kell bevezetni. 

Ráadásul az Egyesült Államokban kialakult politikai elit az elmúlt 25 év alatt hozzászokott a Világ birtoklásához. Egyszerűen fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne ezen változtatni bárki által. Az Egyesült Államok uralkodó elitje számára (nem annyira az oligarchák, mint inkább az adminisztráció bürokratái) totálisan elfogadhatatlan, hogy az alárendelt népek sorsának a meghatározásáról átálljanak az egyenlőségi alapon rendezett tárgyalásokra. Ez valószínűleg egyenértékű lenne azzal mintha Gladstone vagy Disraeli számára felajánlanák a Zulu királyság miniszterelnökségét Cetshwayo kaMpande alatt. Tehát, ellentétben Oroszországgal, ahol békére van szükség a kifejlődéshez, az Egyesült Államok a háborút alapvető fontosságúnak tartja.

Elvileg minden háború az erőforrásokért küzd. Tipikusan az a győztes, akinek több erőforrás áll a rendelkezésére, és a végén több katonát, tankot, hajót és repülőt tud hadrendbe állítani. Ennek ellenére néha előfordul, hogy a stratégiai hátrányban lévő fordítani tud a helyzeten a harctéri taktikai győzelemmel. Példa lehet erre Nagy Sándor, Nagy Frigyes, valamint Hitler 1939-1940-es hadjárata.


Atomhatalmak közvetlenül nem állhatnak egymással szemben (nem konfrontálódhatnak) éppen ezért erőforrásaik bázisai kimagasló fontossággal bírnak. Ez az oka annak, hogy Oroszország és az Egyesült Államok kétségbeesetten kerestek szövetségeseket az elmúlt év alatt. 
Ezt a versenyt Oroszország nyerte meg. Az Egyesült Államok csak az Európai Unióra, Kanadára, Ausztráliára, Japánra és szövetségeseire számíthat (de nem mindig feltételek nélkül). Ezzel szemben Oroszországnak sikerült csatasorba állítania a BRICS országokat, aminek következtében sikerült megszilárdítani helyzetét Latin Amerikában, és elkezdte átvenni az USA helyét Ázsiában, és Észak Afrikában. Ez természetesen nem világos, de ha figyelembe vesszük az ENSZ szavazások eredményeit és feltételezzük, hogy az Egyesült Államokat hivatalosan nem támogatók az oroszok mellett állnak, akkor kiderül, hogy Moszkva mögött álló országok együttesen a világ GDP értékének a 60 százalékát, a populáció kétharmadát, a szárazföldnek pedig több mint háromnegyedét bírják. Ezek szerint Oroszországnak sikerült több erőforrást megkaparintani.

Ilyen értelemben az Amerikai Egyesült Államoknak két taktikai lépése lehet. 
Az elsőben hatalmas lehetőségek vannak, amit az ukrajnai krízis első napjaiban alkalmazott. Ezek szerint megpróbálta Oroszországot arra kényszeríteni, hogy válaszon egy rossz és egy még rosszabb helyzet között. Ily módon Oroszország kénytelen lett volna a szomszédságában elfogadni egy náci országot, ami nemzetközi tekintélyvesztéshez, és a szövetséges támogatások elvesztéséhez vezetett volna. Ez rövid időn belül lehetőséget biztosított volna belső és külső Amerika barát erők behatolására, ami esélytelenné változtatta volna a túlélést. Vagy pedig, katonailag megszállhatta volna Ukrajnát, kisöpörhette volna a juntát még mielőtt megszervezte volna magát és visszaállíthatta volna Janukovics legitim kormányát. Ez azonban egy független ország ellen elkövetett agresszió, valamint egy népi forradalom elnyomásának a vádját vonta volna maga után. Egy ilyen helyzet az ukrán lakosság nagyfokú ellenérzését váltotta talált volna ki, és a kijevi bábkormány fenntartására folyamatosan jelentős katonai, politikai, gazdasági és diplomáciai erőforrásokat kellett volna fordítani, tekintettel arra, hogy ilyen körülmények között más kormány szóba se jöhetett volna.

Oroszország kikerülte a dilemmát. Nem volt megszállás. Donbass harcol Kijevvel. Amerikának kell erőforrásokat biztosítani a halálra ítélt kijevi rezsim számára, miközben Oroszország lesállásból kínál béke javaslatokat.

Így aztán Amerika számára csak a második lehetőség adódik, ami olyan öreg, mint az országút. Ezek szerint, ami nem védhető, és az amit az ellenség el fogja foglalni, olyan mértékben kell elpusztítani, amennyire csak lehetséges annak érdekében, hogy az ellenség számára a győzelem drágább legyen, mint a vereség, mivel az elfoglalt területeket helyre kell állítani felhasználva a rendelkezésére álló erőforrásokat. Ezért aztán az Egyesült Államok politikai szövegelésen túl nem ad semmi más segítséget, miközben arra biztatja Kijevet, hogy terjessze ki a polgárháborút az egész országra.


Ukrajnát fel kell perzselni, nemcsak Donyecket és Luganszkot, de Kijevet és Lvovot is. A feladat egyszerű: a szociális létesítmények maradandó felszámolása, hogy a népesség lezuhanjon a puszta túlélés szintjére. Így az ukrán milliók éhező, kétségbeesett, de nyakig felfegyverzett tömegekké válnak, akik egymást fogják ölni egy tál élelemért. 
Ennek a megakadályozásának egyetlen egy módja van, egy komoly méretű, nemzetközi katonai beavatkozás (pusztán katonai nem lenne elégséges) és komoly méretű gazdasági segély, ami lehetővé tenné a népesség ellátását élelmiszerekkel, majd a gazdaság helyrepofozása, hogy Ukrajna képes legyen ellátni önmagát. Az pedig egyértelmű, hogy a költségeket Oroszországnak kellene állnia. Putyin tisztában van azzal, hogy nem csak az orosz költségvetés, de a népesség erőforrás tartalékai, beleértve a katonait is, belerokkannának és talán nem is lenne elég. Éppen ezért a cél az, hogy Ukrajna ne bomoljon fel, még mielőtt a karhatalom a helyzet urává nem válik. 

Rendkívül fontos, hogy az áldozatok száma, valamint a rombolás mértéke minél alacsonyabb legyen, és a gazdasági tevékenységből a lehető legtöbbet helyreállítsák, a nagyvárosok infrastruktúráját megmentsék, hogy a lakosság túl tudja élni az állapotokat, és önmaga „lerendezze” a helyi nácikat.

A képen Kijev-régió rendőrparancsnoka
, Vadim Troyan
 látható, az Azov zászlóalj egyik vezetője  >>> 



Ennél a pontnál Putyin számára egy nem várt szövetséges csatlakozik az EU képében. Ugyanis az Egyesült Államok rossz szokása, hogy az Oroszországgal szemben folytatott küzdelmének árát az Európai Unióval fizettesse meg. Azzal az unióval, amely eleve meggyengült, elérkezett a kimerülés állapotába, és előtte áll saját elmérgesedett problémáinak a megoldása.

Ha Európának keleti határánál szembe kell nézni egy tökéletesen elpusztított Ukrajnával, ahonnan milliók menekülnek, fegyvereikkel együtt, nem csak Oroszországba, de az Európai Unióba is, magukkal hordozva kedvenc időtöltéseiket, mint például drog terjesztés, fegyver csempészés, terrorizálás, akkor ez az Unió végét jelentheti. Viszont a Novorosszijai Népköztársaság Oroszország előtt egy puffer övezetet fog alkotni.

Európa nem konfrontálódhat az Egyesült Államokkal, de halálosan be van rezelve egy lepusztult Ukrajnától. Éppen ezért a konfliktus alatt ez az első alkalom, amikor Hollande és Merkel nem csak megpróbálják leszabotálni az amerikai követeléseket (a szankciók igen mérsékelt bevezetésével), de kisebb mértékű független ötletek megvalósításával is, aminek célja egy kompromisszum megteremtése, vagyis egy nem igazi béke, de legalább egy tűzszünet megteremtése Ukrajnában.


Ha Ukrajna begyullad, gyorsan le fog égni, és ha az EU egy megbízhatatlan partnerré válik, aki ha nem is lép be az orosz táborba, de legalább semleges marad, akkor Washington a saját stratégiájában bízva kénytelen lesz Európát lángba borítani.

Az nyilvánvaló, hogy néhány polgárháború és országok közötti háború egy olyan kontinensen, ahol szanaszét találhatók fegyverek, és ahol több mint fél milliárd ember él, sokkal rosszabb, mint Ukrajnában egy polgárháború. Az Atlanti-óceán az Egyesült Államokat elválasztja Európától. Még Anglia is remélheti, hogy nyugodtan csücsülhet a csatorna másik oldalán. De Oroszországnak és az Európai Uniónak igen hosszú közös határa van.

Oroszországnak egyáltalán nem érdeke egy tűzfészek kialakulása az Atlanti-óceántól a Kárpátokig, miközben a Kárpátoktól a Dnyeperig terjedő terület parázslik. Ezért Putyin másik célja az ukrajnai, majd az európai tűzvész lehető legnagyobb mértékű megelőzése. Mivel lehetetlenség tökéletesen megelőzni egy ilyen eseményt (Ha az USA gyújtogatni akar, akkor fog is), fontos annak minél gyorsabb elfojtása, hogy a legfontosabbakat meg lehessen menteni.

Vagyis, Oroszország jogos érdekeinek a megvédése végett Putyin szerint a béke rendkívül fontos, mert csak béke alatt lehetséges a cél maximális elérése, minimális költség mellett. Mivel azonban ma már a béke fenntartása lehetetlen, a tűzszünet egyre törékenyebb és már csak elméletileg létezik, Putyin szeretné a háborút minél gyorsabb befejezését. [Antalffy Tibor megjegyzése: Az eredeti szövegből nem derül ki, hogy a szerző milyen háborúra gondol.]



Ki kell hangsúlyoznom, ha egy évvel ezelőtt létrejöhetett volna egy olyan kompromisszum, amely a Nyugat részére a legkedvezőbb lett volna (Oroszország még így is elérhette volna célját, csak valamivel később – ez a minimális engedmény), de ez ma már nem lehetséges, miközben a körülmények folyamatosan romlanak.
Látszólag a helyzet változatlan maradt: a béke, majdnem bármi áron, még mindig előnyös Oroszország számára. Egy dolog azonban megváltozott, ami a lehető legfontosabb: a társadalmi elvárás. Az orosz társadalom éhezik a győzelemre és a megtorlásra. Ahogy erre korábban rámutattam, az orosz hatalom 
tekintélyelvűség helyett parancsoló, ezért a társadalom elvárása Oroszországban fontos tényező, ellentétben a „hagyományos demokráciákkal”.


Putyin, a rendszer összetartója, a szerepét csak addig tarthatja meg, amíg a társadalom többsége mellette áll. Ha ezt a támogatást elveszíti – mivel a politikai elitből hasonló kaliberű karakter nem tudott kiemelkedni – a rendszer elveszíti stabilitását. Putyin hatalmát csak addig tudja megtartani, amíg a tömegek kívánságát sikeresen végre tudja hajtani. Éppen ezért az ukrajnai nácizmus legyőzésének, még ha csak diplomatikai is, egyértelműnek kell lenni. Oroszország csak így fogadhat el bármilyen kompromisszumot.

Ennek megfelelően, függetlenül Putyin akaratától és Oroszország érdekeitől, a jelzett hatalmi egyensúly, valamint a fővezér prioritásai és képességei miatt, az a háború, amit a múlt évben befejezhettek volna Ukrajna határain belül, majdnem biztos át fog terjedni Európára. Azt csak találgatni lehet, hogy ki lesz hatékonyabb, az amerikaiak a benzines kannákkal, vagy Oroszország a poroltókkal. Egy dolog azonban teljesen világos, az orosz vezető béke kezdeményezéseinek korlátot nem elképzelései, hanem lehetőségei fognak szabni. Az emberek kívánsága ellen harcolni éppen annyira hiábavaló, mint a történelem ellen, de amikor a kettő egybeesik, a bölcs politikus csak egyet tehet, megérti az emberek kívánságát és a történelmi folyamatok irányát, amit minden erejével támogatnia kell.

A fentiekben vázolt körülmények rendkívül valószínűtlenné teszik, hogy a független Novorosszia állam ellenzőinek a kívánsága teljesülni fog. Az előttünk álló lángra borulás méretei mellett Ukrajna sorsának meghatározása nem okoz különös nehézséget, de az egész esemény sorozat nem lesz olcsó.

Teljességgel érthető, ha az orosz nép megkérdezi, azok a Novorossziában élő orosz-ajkúak, akiket megmentettünk a náciktól, miért akarnak egy önálló külön országban élni? Ha egy külön országban akarnak élni, akkor városaikat és gyáraikat miért építse újjá Oroszország?

Erre a gondolatkörre egyetlen elfogadható válasz van: Novorossziának csatlakozni kell Oroszországhoz (különösen mert elég sok harcos van ott, bár a vezető réteg nem probléma mentes). Ha pedig Ukrajna egy része csatlakozhat Oroszországhoz, akkor miért ne csatlakozhatna egész Ukrajna? Főleg azért, mert minden valószínűség szerint mire ez a kérdés felkerül a napirendre, az Európai Unió nem lesz alternatívája az Eurázsiai Uniónak (Ukrajna számára).

Következésképpen, az Oroszországhoz történő csatlakozás döntését egy egyesített szövetségi Ukrajna fogja meghozni, nem pedig egyértelműen státusz nélküli entitás. Úgy gondolom, hogy korai még a politikai térképet újra rajzolni. Minden valószínűség szerint ez év végére az ukrajnai konfliktus befejeződik. Azonban, ha az Egyesült Államoknak sikerül a konfliktust rálőcsölni az Európai Unióra (amit meg fog próbálni), akkor a területi kérdéssel kapcsolatos végső döntéshez fog kelleni még legalább két év, esetleg még több.

Bármilyen helyzetben nekünk a béke kedvez. Békében az orosz erőforrások növekednek, új szövetségesek (az Egyesült Államok korábbi partnerei) átjönnek a mi oldalunkra, és amint Washington folyamatosan marginalizálódik, a területi átalakulás sokkal egyszerűbb lesz, és ideiglenesen kevésbé jelentős, különösen azok számára, akik ezen helyeken élnek.

Forrás: Antalffy Tibor

Eredeti forrás: http://actualcomment.ru/chego-khochet-putin.html
Előszó: Saker
Képekkel, videókkal, linkekkel kiegészítette :SBG Buddha - VilagHelyzete.com

Én mindig azt szoktam mondani, meg kell hallgatni, amiket Obama vagy Putyin nyilatkozni szokott és a kettő után már tisztábban lát az ember valamivel ! 


Vladimir Putyin, orosz elnök, Valdaj Klubban elmondott beszéde – Érdemes meghallgatni 

3 megjegyzés:

  1. Miből gondolja bárki is hogy egy un. "végidei politikai vezetőnek" - legyen az bármily 6almasnak is látszó - saját szabad akarata van. Hiszen látnivaló hogy már régen odaadta mindenét valakiknek a karrierért, a pozícióért, a hatalomért, a vagyonért, a pénzért - és még sorolhatnánk. Sőt, több politikai rendszeren is átívelve lett úgymond "felépítve"' - a KGB-től ezidáig. Már a születési név is "programozva" lehetett a közismert történelmi alak Raszputyinra asszociáltan. A fekete mágiával kőkeményen szórakozó szekta-orientáltak sokszor a földi ősnyelvhez közeli magyart használják mint szómágiát a rejtett ködösítésre, megjelenítésre: RaszPutyin - RosszPutyin. Ez a "szómágia" hasonló mint a magyarokra vonatkozó RossMann - RosszEmber körbe zárt kentaur/nyilas logó szerte Magyarországon. A Rossmann multicég azt reklámozza ezzel a plakátjain az üzleteiben, hogy egy nála vásárló nyilas/kentaur magyar > "rossz ember", akit úgy kell "jóvá puszilgatni".
    "Rossz"Putyinnak a földi színdarab forgatókönyve szerinti antikrisztusi szerep jut/hat/ott erre is le/hete/tt "programozva". A háttérerők szerint kell valaki ebben a szerepkörben is a végidőre - ami persze valójában még egy kicsit odébb van. Legalábbis a csillagképek állása szerint. A Teremtésre, Istenre "rájátszók" - magukat annak képzelők - előre szeretnének hozni egyfajta apokaliptikus tabula rasat, no meg a végső biblikus armageddonjukat is ahol az általuk úgymond "kiválasztottak" győznének. A precesszió azonban még mindig csak a visszaúszó Halakban tart. S bár az időt meg lehet "rövidíteni" - erre utalhat az immár tömegeket ébresztő "lejövő energia-intenzitás" is - korántsem biztos hogy a már csak vergődő materiálisan NWOskododók kedvéért ez megtörténik. Inkább az lehet hogy a bolygót és az emberiséget rendesen hazavágók is rákényszerülnek arra amit eddig a hátuk a közepére sem kívántak...

    VálaszTörlés
  2. Mindenkinek ajanlom ezt az egy oldal elolvasasat. Az arak mennek folfele es a termeles csokken, a munkahelyek szama is, a megszuletett gyerekek szama is. Ezt vissza kell forditani es a jelenlegi jogszabalyok azt nem hagyjak.

    https://sartogrilu.wordpress.com/2012/03/02/fel-lehetne-epiteni-egy-alternativ-gazdasagot/

    A penzt nyomtatjak, azert mennek fol az arak mert lassan mar mindent veszunk. Kesobb mar nem fognak nekunk eladni semmit mert nincs mit becserelni. Erteket nem teremtunk. Kolcson se lesz. Ezert kell falura koltozni es dolgozni.

    A II vilaghaboruba 60M ember halt meg. Ebbol csak 20M volt katona, es 40M civil. Ebbol csak 6M volt zsido. Es 6M+7M halt meg a taborokban.

    A tobbi civil volt es nem taborokban halt meg. Ehseg, jarvany rossz korulmenyek, eroszak az ok.

    A kormany nem fogja a mai problemakat megoldani, nem is latjak. Csak a kis emberek tudjak megoldani.

    VálaszTörlés
  3. "Ezzel szemben a mérsékelt hazafiak attól tartanak, hogy Putyin a következő tűzszünet aláírásakor (ha ilyenre sor kerülne), amire a Novorosszia hadseregének a feltöltése és átcsoportosítása miatt lenne szükség, amit különben meg lehetett volna oldani a hadműveletek alatt is."

    Csak én nem találom benne az állítmányt?

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...