2015. március 21., szombat

The Lie We Live - Hazugságok világa, amiben az életünket éljük


Ebben a pillanatban bárhol lehetnél, bármit csinálhatnál.Ehelyett egyedül ülsz egy képernyő előtt. Szóval mi állít meg attól, hogy azt csináljunk, amit akarunk? Hogy ott legyünk ahol akarunk?
Mindennap ugyanabban a szobában kelünk fel és ugyanazt az utat követjük, hogy újra átéljük a tegnapot. Valamikor mindennap egy új kaland volt.
Az utunk során valami megváltozott. A napok amik korábban időtlenek voltak, most már betervezettek. 
Ezt jelentené felnőni? Hogy szabadok legyünk? Tényleg szabadok vagyunk?


Elgondolkodtató videó - "A hazugság, amiben élünk"



Élelem, víz, föld. Az igazán szükséges elemek, amik a túléléshez szükségesek a cégek kezében vannak. Számunkra nincsen élelem a fákon, nincs tiszta víz a folyamokban, sem föld ahova az otthonunkat építhetjük.

Ha megpróbálod elvenni amit a Földünk kínál bekasztliznak.Szóval engedelmeskedünk a szabályaiknak.

Tankönyvek alapján fedezzük fel a világot. Évekig ülünk és kihányjuk amikre tanítanak. Tesztelnek és osztályoznak, mint a tárgyakat a laborokban. Úgy nevelnek, hogy ne tegyél különbséget ebben a világban, hogy ne legyél különböző.

Elég okos ahhoz, hogy elvégezzük a munkánkat, de buta, hogy megkérdezzük, hogy miért is csináljuk. Tehát dolgozunk és dolgozunk, időt nem hagyva arra, hogy éljük az életet, amiért dolgozunk. Míg el jön az idő, amikor már túl öregek leszünk, hogy elvégezzük a munkánkat. Már csak meghalni maradunk.

A gyerekeink átveszik a helyünket a játékban. Számunkra az útjaink különlegesek, de együtt nem vagyunk mások, mint az üzemanyag. Az üzemanyag ami az elitet fűti.

Az elitek akik a cégek logóik mögött bújnak meg. Ez a világ az Övék. A legfontosabb erőforrásuk nem a földben van. 

Mi vagyunk azok.
Mi építjük a városaikat, mi irányítjuk a gépeiket, mi vívjuk a harcaikat.
Végtére, nem a pénz vezeti őket. A hatalom.

A pénz szimplán csak eszköz arra, hogy irányítsanak minket.
Mit sem érő papíroktól függünk, hogy etessenek, mozgassanak és szórakoztassanak.
Ők pénzt adnak, mi cserébe pedig a világot.

Ahol fák tisztították a levegőt, ott most gyárak szennyezik. Ahol iható víz volt, ott most bűzlő mérgező víz. Ahol az állatok szabadon voltak, ott most nagyüzemekben születnek és végtelenül mészárolják őket, hogy mi elégedettek legyünk.

Habár milliárdok éheznek, számunkra pont elég étel jut. Hová tart ez az egész?
A termesztett gabona 70%át arra használják, hogy felhizlalják az állatokat, amit vacsorára eszünk. Miért is segítsünk az éhezésen? Azon nincs profit.
Egy pestis vagyunk ami végigsöpör a földön, széttépve a környezetünket ami lehetővé teszi számunka az életet.
Mindenre úgy tekintünk, mint amit el lehet adni, vagy mint tárgyra, amit birtokolhatunk.

Mi lesz akkor, ha az utolsó folyó is mérgezett lesz? Amikor az utolsó lélegzetvétel is szennyezett lesz? Ha már nem lesz olaj a teherautóknak, amik nekünk hoznák az élelmet?
Mikor vesszük végre észre, hogy a pénzt nem lehet megenni, hogy nincs értéke?
Nem a bolygónkat pusztítjuk. Azon minden életet.

Minden évben fajok ezrei halnak ki. Az idő fogytán, hogy mi legyünk a következőek.
Ha Amerikában élsz 41% az esélye, hogy rákos leszel. Háromból eggyel végez szívbetegség.
Receptre kapunk gyógyszereket, hogy legyőzzük ezeket a problémákat, de az egészségügyi ellátás a harmadik oka a halálnak a rák és a szívbetegség mellett.



Elhisszük, hogy azzal, hogy ha szórjuk a pénzt a kutatóknak, minden legyőzhető, hogy kifejlesztenek egy pirulát, amitől minden baj elszáll. De a gyógyszergyárak és a rákellenes társaságok a szenvedésünk árán érnek el nyereséget.

Azt hisszük, hogy a gyógyításért futunk, pedig valójában, az októl futunk el. A testünk egy termék, amit fogyasztunk és a táplálék egyetlen célja a profit. Mérgező vegyi anyagokkal tömjük magunkat.

Az állatok teste gyógyszerekkel és betegségekkel fertőzött. De mi ezt nem látjuk. Cégek kis csoportja, akiké a média, ezt nem akarja.

A minket körülvevő képzetre mondják azt, hogy ez a valóság.


Vicces belegondolni, hogy az emberek egyszer úgy vélték, hogy a Föld az univerzum központja.  De most megint, úgy látjuk magunkat, mint a bolygó központja. A technológiánkra hivatkozunk, és azt mondjuk, hogy mi vagyunk a legokosabbak. 

Tényleg a számítógépek, autók és a gyárak szemléltetik, hogy milyen intelligensek vagyunk?  Vagy inkább azt, hogy milyen lusták lettünk? Felvesszük ezt a „civilizált” maszkot.

De mikor levesszük, mik vagyunk? Milyen gyorsan elfelejtettük, hogy csak 100 éve engedtük meg a nőknek, hogy szavazzanak, hogy a feketék egyenlőkként éljenek.
Úgy teszünk, mintha minden tudóak lennénk, pedig sok mindent nem veszünk észre.
Végigsétálunk az utcákon, észre nem véve apró dolgokat. A szemek amikre nézel. A történetek, amiket mesélnek. „Nekem” mindez háttérzaj.

Talán attól félünk, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valami nagyobb része vagyunk.
Elbukunk a kapcsolatteremtésben.
Elfogadjuk, hogy disznókat, teheneket, csirkéket és idegeneket ölünk.
De nem a szomszédjainkat, nem a mi kutyáinkat, nem a macskáinkat, akiket szeretünk és megértünk.



Más lényeket hülyének titulálunk, és megöljük őket csak azért hogy igazolják a tetteinket.
De vajon feljogosít egyszerűen megölni, csak azért mert megtudjuk, hogy mindig is ezt tettük? Vagy azt mutatja meg, hogy milyen keveset tanultunk?

Hogy továbbra is az ősi agressziót mutatjuk a gondolkodás és az együttérzés helyett.
Egy nap, ez a szenzáció, amit életnek hívunk, elhagy minket.
A testünk elrohad, az értéktárgyaink emlékeztetnek. Csak a tegnap maradnak meg.
A halál állandóan körbe vesz minket. Mégis olyan távolinak tűnik, a mindennapi valóságunktól. Az összeomlás szélén lévő világban élünk.



A holnap háborúinak nincsenek nyertesei. Az erőszakra sosem lesz válasz; minden lehetséges megoldást megöl.
Ha mindannyian a legbenső vágyainkat nézzük, látni fogjuk, hogy annyira nem vagyunk különbözőek.
Van egy közös cél. A boldogság.
Darabokra szedjük a világot az élvezet után kutatva, anélkül, hogy magunkban keresnénk.
A legboldogabbak sokan azok, akiknek a legkevesebb van.

Tényleg annyira boldogak vagyunk az iPhone-okkal, a nagy házainkkal, a csodálatos kocsiinkkal? Kiszakadtunk a valóságból. Olyan emberek bálványozunk, akikkel soha nem találkoztunk.

Képernyőkön keresztül vagyunk tanúi a „rendkívülinek”, de minden más „hétköznapi”.
Azt várjuk, hogy valaki majd változást hoz, anélkül hogy mi magunk gondolkodnánk a változáson. 


Az elnöki választás lehet, hogy csak egy pénzfeldobás. Az érme két oldala ugyanaz. Eldöntjük, hogy mit akarunk látni, és hogy a választás illúzióját megkapva változás jön létre. 

De a világ ugyanaz marad.  Mi nem vesszük észre, hogy a politikusok nem minket szolgálnak; hanem azokat, akik őket finanszírozzák.
Vezetőkre van szükség, nem politikusokra. Ebben a „follow”-er világban, elfelejtettük, hogy milyen magunkat irányítani. 
Ne várj a változásra, legyél a változás, amit látni szeretnél!
Nem úgy jutottunk el idáig, hogy a seggünkön ültünk.Az emberi faj nem azért élte túl, mert a leggyorsabb, vagy a legerősebb volt, hanem mert együtt dolgoztunk.

Elsajátítottuk a gyilkolás mesterségét. Most itt az idő az életöröm elsajátítására.
Ez nem arról szól, hogy megmentjük a bolygónkat. Itt lesz, attól függetlenül, hogy itt vagyunk-e vagy sem.
Milliárd éve már itt van, mi szerencsések vagyunk, 80 évet lehúzunk.
Mindössze egy villanás vagyunk, de a hatásunk örökké szól.

Sokszor azt kívántam, hogy a számítógépek kora előtt élhettem volna, amikor nem voltak képernyőink, hogy eltérítsenek.
De rájöttem, hogy van egy oka, hogy miért most akarok életben maradni.
Mert ma vannak olyan lehetőségeink, amik sosem voltak korábban.
Az internet hatalmat ad nekünk megosztani egy üzenetet és milliókat egyesíteni szerte a világon.
Amíg még tudjuk, a képernyőinket kell használni, hogy közelebb hozzanak minket, nem pedig távolabb egymástól.

A rosszabb vagy a jobb jövőt a mi generációnk fogja meghatározni ezen a bolygón.
Továbbra is szolgálhatjuk ezt a pusztító rendszert, amíg a létezésünk emléke sem marad.
Vagy felébredhetünk. Rádöbbenni, hogy nem előre fejődünk,
hanem visszafelé. Képernyőkbe beletemetkezve, így nem láthatjuk, hogy hová tartunk.
Minden lépés, minden lélegzet és minden halál ehhez a jelen pillanathoz vezetett.
Az elődeink arcai vagyunk.

Most rajtunk a sor. Választhatsz, hogy kiásod a saját utadat, vagy követed azt a számtalan utat, amik már foglaltak.
Az élet nem egy film. A forgatókönyv nincs megírva.

Mi vagyunk az írók. Ez a Te történeted.

az Övéké
a Miénk